Új tanév veszi kezdetét hamarosan. A tél még javában tombol, vagyis csak most fog igazán rákezdeni. Mindenki az ünnepekről beszél és arról, hogy és kivel töltötte az újévet. A párok összebújnak, hogy felmelegedhessenek, a fiúk pornólapokat dugdosnak a tanárok elől, a lányok pedig kibeszélik a fiúkat. Egyszóval minden a szokásos mederben folyik. Én éppen a padomon alszok, mivel hulla fáradt vagyok... Egész szünetben dolgoznom kellett. A karácsonyi és újévi fotósorozatot ugyan már letudtuk hamarabb, de most is egy egész heti munka zúdult a nyakamba. A magazinoknál ilyenkor, télen csinálják meg a tavaszi szezonos fotósorozatokat is... ezért is érzem most magam ilyen ramatyul. Jó pár órán keresztül kellett tavaszi göncökben pózolnom a fog-vacogtató hidegben. Hiába vettem be a vitaminjaimat, éreztem, hogy kinéz nekem egy megfázás. Az ügynököm persze azonnal a padlóra kerül majd, ha megtudja. Becsengettek. A tanár bejött az osztályba és mindenki azonnal felállt, majd meghajolt.
- Sziasztok, remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek. Most azonban nincs időtök pihengetni hamarosan itt vannak az év végi vizsgák!
Erre persze mindenki hurrogni kezdet. Az igazat megvallva nekem se volt sok kedvem hozzá, de ha egyszer már iskolába járok, miért is ne tanulhatnék...
- Na akkor kezdjünk is bele. Először is szeretnék nektek valakit bemutatni. Most költöztek ide nem olyan rég. Mivel már mindjárt év vége, kérlek titeket, hogy segítsetek neki a beilleszkedésben - mutatott az ajtó felé.
Nem akartam hinni a szememnek... Amint megpillantottam a srácot, azonnal tudtam, hogy az eddigi nyugis kis életem, most nyomban véget ér... Azonban mielőtt bármit is tehettem volna, a lányok sikongatni kezdtek.
- Jiro-kun!!! Kjaaah! Jiro-kun!!!
Jiro... mégis hogy kerül ide egy tokyoi modell? Le fog leplezni... nekem végem... Unottan körbenézett, tekintete megakadt rajtam... gyorsan lesütöttem a fejem és bújni kezdtem a könyveket.
- Lányok, elég legyen! Jiro-kun, kérlek mutatkozz be.
- Yoh. A nevem Jiro. Örvendek.
Újabb sikítóroham következett. A tanár egy üres székre mutatott, Jiro pedig elindult a padok között. Csak jóval később tudatosult bennem, hogy az az üres szék éppen előttem van. Ő gyorsan leült, majd ténylegesen megkezdődött az óra. Amint csengettek összepakoltam a holmim és elmenekültem... Az ajtón kilépve még éppen láttam, ahogy hátrafordul és nekem beszél... Tudtam, hogy soha nem beszélhetek vele... de azt is tudtam, hogy mégse kerülhetem el őt évekig, amikor egy osztályba járunk!? A tetőre mentem... amint felértem bezártam az ajtót és levettem a szemüvegem, kiengedtem a hajam. Csak itt lehettem önmagam és persze otthon. Amikor már nem bírom elviselni a kisegér szerepét, mindig ide jövök. Mélyeket szippantottam a friss levegőből, majd mielőtt csengettek volna, gyorsan visszaalakultam és lementem a terembe. Amikor beléptem az osztályba, lányok vették őt körül... Szerencsém volt, így nem tudott velem foglalkozni. Teltek az órák, én pedig minden szünetben eltűntem egy kicsit. Az iskolába nem igen barátkoztam senkivel, ezért annak, aki esetleg észrevesz, furcsa lehet, hogy mindig eltűnök... de ez a veszély engem nem fenyeget, mivel senki se figyel rám. Ami olykor jó, néha nem... Véget ért a suli... olyan volt, mintha egy rémálom ért volna véget. Felkaptam a táskám, és a kijárat felé siettem olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Pontosabban a hátsó kijárathoz. Mindig hátul megyek ki... nem csak azért mert így közelebb van a házam, hanem azért is, mert erre kevesebben járnak. Végre úgy éreztem kezd megnyugodni a vadul kalapáló szívem... Előkotortam a headset-em a táskámból, és beraktam egy jó pörgős számot, méghozzá teljes hangerőn. A zene valahogy mindig segített más merre terelni a gondolataimat. Ezúttal olyannyira sikerült ez, hogy nem vettem észre, hogy valaki hazáig követett, csak akkor, amikor lekapta a karom a ház előtt és maga felé fordított.
- Állj már meg végre. És áruld el nekem, hogy miért nézel így ki? Mi folyik itt Mo?
A szívem a torkomban dobogott és kivert a hideg veríték Máris rájött, azonnal felismert? Nem lehet, ilyen nincs! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen... Nem jutott más a sz eszembe...
- Nem tudom miről beszélsz - súgtam zavartan és semmikép se néztem a szemébe - Kérlek, engedj el...
Kirántottam szorításából a kezem, és berohantam a házba....
- Na akkor kezdjünk is bele. Először is szeretnék nektek valakit bemutatni. Most költöztek ide nem olyan rég. Mivel már mindjárt év vége, kérlek titeket, hogy segítsetek neki a beilleszkedésben - mutatott az ajtó felé.
Nem akartam hinni a szememnek... Amint megpillantottam a srácot, azonnal tudtam, hogy az eddigi nyugis kis életem, most nyomban véget ér... Azonban mielőtt bármit is tehettem volna, a lányok sikongatni kezdtek.
- Jiro-kun!!! Kjaaah! Jiro-kun!!!
Jiro... mégis hogy kerül ide egy tokyoi modell? Le fog leplezni... nekem végem... Unottan körbenézett, tekintete megakadt rajtam... gyorsan lesütöttem a fejem és bújni kezdtem a könyveket.
- Lányok, elég legyen! Jiro-kun, kérlek mutatkozz be.
- Yoh. A nevem Jiro. Örvendek.
Újabb sikítóroham következett. A tanár egy üres székre mutatott, Jiro pedig elindult a padok között. Csak jóval később tudatosult bennem, hogy az az üres szék éppen előttem van. Ő gyorsan leült, majd ténylegesen megkezdődött az óra. Amint csengettek összepakoltam a holmim és elmenekültem... Az ajtón kilépve még éppen láttam, ahogy hátrafordul és nekem beszél... Tudtam, hogy soha nem beszélhetek vele... de azt is tudtam, hogy mégse kerülhetem el őt évekig, amikor egy osztályba járunk!? A tetőre mentem... amint felértem bezártam az ajtót és levettem a szemüvegem, kiengedtem a hajam. Csak itt lehettem önmagam és persze otthon. Amikor már nem bírom elviselni a kisegér szerepét, mindig ide jövök. Mélyeket szippantottam a friss levegőből, majd mielőtt csengettek volna, gyorsan visszaalakultam és lementem a terembe. Amikor beléptem az osztályba, lányok vették őt körül... Szerencsém volt, így nem tudott velem foglalkozni. Teltek az órák, én pedig minden szünetben eltűntem egy kicsit. Az iskolába nem igen barátkoztam senkivel, ezért annak, aki esetleg észrevesz, furcsa lehet, hogy mindig eltűnök... de ez a veszély engem nem fenyeget, mivel senki se figyel rám. Ami olykor jó, néha nem... Véget ért a suli... olyan volt, mintha egy rémálom ért volna véget. Felkaptam a táskám, és a kijárat felé siettem olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Pontosabban a hátsó kijárathoz. Mindig hátul megyek ki... nem csak azért mert így közelebb van a házam, hanem azért is, mert erre kevesebben járnak. Végre úgy éreztem kezd megnyugodni a vadul kalapáló szívem... Előkotortam a headset-em a táskámból, és beraktam egy jó pörgős számot, méghozzá teljes hangerőn. A zene valahogy mindig segített más merre terelni a gondolataimat. Ezúttal olyannyira sikerült ez, hogy nem vettem észre, hogy valaki hazáig követett, csak akkor, amikor lekapta a karom a ház előtt és maga felé fordított.
- Állj már meg végre. És áruld el nekem, hogy miért nézel így ki? Mi folyik itt Mo?
A szívem a torkomban dobogott és kivert a hideg veríték Máris rájött, azonnal felismert? Nem lehet, ilyen nincs! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen... Nem jutott más a sz eszembe...
- Nem tudom miről beszélsz - súgtam zavartan és semmikép se néztem a szemébe - Kérlek, engedj el...
Kirántottam szorításából a kezem, és berohantam a házba....
